Magyar jogi szaknyelv és az igazságszolgáltatás

Ha valaha pereskedett már, vagy csak megnézett egy bírósági filmet, biztosan hallotta a szót: igazságszolgáltatás. Ez a kifejezés annyira megszokottá vált, hogy senki nem gondolkodik el rajta, valójában mit is jelent. Pedig érdemes elgondolkodni rajta, mert a bíróságok nem igazságot osztanak, hanem jogot alkalmaznak. A kettő nem ugyanaz. Ha valaki pert veszít, gyakran hallani tőle, hogy „nem szolgáltattak igazságot”. Jogilag nézve azonban lehet, hogy a bíróság pontosan azt tette, amit kellett, csak éppen az igazság és a jog két külön dolog. Ez a kis nyelvi csavar egyáltalán nem véletlen félrefordítás, hanem egy izgalmas történelmi folyamat lenyomata. A magyar jogi szaknyelv ugyanis jóval fiatalabb, mint gondolnánk, és a kialakulása során néhány szavunk egyszerűen kimaradt a nagy nyelvújításból. Nézzük meg együtt, honnan indult ez a történet, és hová vezetett.

Amikor a magyar jogászok még latinul érveltek

Furcsa belegondolni, de a magyar jog nyelve évszázadokon át nem magyar volt, hanem latin. A középkori Európa jogi élete szinte minden országban latinul zajlott, ez nem magyar sajátosság. Ami viszont annál inkább az, mennyi ideig tartott, amíg ez megváltozott. Gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy Géza és Szent István a steppei típusú magyar államot egy európai típusú keresztény állammá szervezte át egészen a 19. század közepéig, végéig, közel ezer éven át a latin volt a jog nyelve.

Más országokban a helyi nyelv jóval hamarabb bekerült a jogi életbe. A németek Szásztükör néven ismert jogkönyve már 1230 körül német nyelven készült el. A lengyelek és a csehek is saját nyelvükön adták ki jogi gyűjteményeiket, méghozzá már a 15. és 16. században. Angliában a törvényeket az 1500-as évek elejétől angolul hirdették ki, Franciaországban pedig 1534-ben rendelte el a király, hogy a jogszabályok franciául jelenjenek meg.

Érdemes hozzátenni, hogy a jogtudományi szakirodalom még a törvényeknél is tovább ragaszkodott a latinhoz. Az angoloknál és a franciáknál ez a gyakorlat már az 1600-as évektől kikopott, a németeknél pedig az 1700-as évek elején szűnt meg. Magyarországon ezzel szemben egészen 1840-ig kellett várni, amíg a magyar nyelvű törvények kötelezővé váltak. Werbőczy híres Hármaskönyve (a Tripartitum), amelyet 1517-ben adtak ki, még latinul íródott. Az első magyar fordítás (ami a Magyar Decretum nevet viseli és a Tripartitum mellett egész törvényeket is tartalmaz, itt lehet megtekinteni) csak 1565-ben készült el, méghozzá elég szabadon, kivonatolva. A fordító, Veres (vagy régies írásmóddal Weres) Balázs, a királyhoz írt kérelmében szinte könyörgött a magyar nyelvű kiadás támogatásáért, mondván, minden nemzet arra törekszik, hogy a törvényeit a saját nyelvén ismerhesse meg a nép. A teljes, hű fordításra azonban egészen 1611-ig kellett várni. Érdekes módon nem is a fordítót, Veres Balázst tartják jogi nyelvünk igazi megteremtőjének, hanem a Mohács utáni nemzedéket, báró Nádasdy Tamás köré szerveződő jogászcsoportot, akik elsőként kezdtek tudatosan, rendszeresen magyarul írni jogi ügyekben.

A korabeli jogi írásokban emellett különös kettősség uralkodott. A latin szövegek cikornyás, dagályos stílusa mellett élt egy sokkal egyszerűbb, tömörebb magyar beszélt nyelv is, csak a kettő ritkán találkozott papíron. Az alsóbb bíróságokon zajló hétköznapi pereskedésben viszont már korán megjelent az élő magyar beszéd. Egy 1571-es erdélyi peres iratban a felek arról vitatkoztak, hogy a bíró szokatlan bírsággal ne terhelje a peres feleket.

Egy 1662-es iratban pedig arra intették egymást, hogy ne legyen köztük „patvarkodás” és „árultatás”, inkább tanuljanak a saját káruk árán. Ezek a mondatok jól mutatják, hogy a jogi élet alsó szintjein a magyar nyelv sokkal elevenebb volt, mint azt a hivatalos, latin nyelvű iratok alapján gondolnánk. A tárgyalótermekben tehát évszázadokkal a hivatalos nyelvváltás előtt is magyarul folyt az élet, csak épp ez a nyelv nem volt elég gazdag ahhoz, hogy önálló szaknyelvvé váljon.

Volt egy szerencsés kivétel is, az Erdélyi Fejedelemség. Az ország három részre szakadása után Erdély másfél évszázadon át többé-kevésbé önálló magyar államiságot élt meg. Az Erdélyi Fejedelemség hivatalosan ugyan az Oszmán Birodalom vazallus állama volt, de rendelkezett szabad mozgástérrel, amit az erdélyi uralkodók igyekeztek több (Bethlen Gábor) vagy kevesebb (II. Rákóczi György) sikerrel kihasználni.

Erdélyben tehát a magyar nyelv jóval korábban vált a közélet és a törvénykezés hivatalos nyelvévé. A fennmaradt erdélyi peres iratok tanúsága szerint már a 16. század végén magyarul zajlottak a tárgyalások, méghozzá egészen színes, ízes nyelven. Ez a korai gyakorlat is azt mutatja, hogy a lassú fejlődés mögött nem nyelvi képtelenség állt, hanem politikai és társadalmi okok. Éppen ez a hosszú lappangás alapozta meg, hogy amikor néhány évszázaddal később végre nekilendült, a magyar jogi szaknyelv szinte évtizedek alatt hozta be a lemaradást.

A nyelvújítás lázában, avagy jogászok szavakat gyártanak

A fordulat előszele már korábban megérkezett. II. József 1784-ben kiadott rendeletében a németet akarta hivatalossá tenni a birodalomban, a latin helyett. A lépés azonban épp az ellenkező hatást váltotta ki, mint amire a császár számított. A magyar nemesség és értelmiség ettől kezdve nemcsak a latinnal, hanem a némettel szemben is a magyar nyelvet kezdte védeni. Ugyanebben az időszakban jelentek meg az első, még nem kifejezetten szakmai, inkább a művelt közönségnek szánt szómagyarázó kötetek is.

A nagy fordulat aztán a 19. század elején jött el, és nem véletlenül. Egy 1805-ös törvény lehetővé tette, hogy a vármegyék magyarul is írhassanak felterjesztéseket a hatóságoknak. Csakhogy hamar kiderült egy kellemetlen probléma. A magyar nyelv egyszerűen nem volt felkészülve erre a feladatra. Hiányoztak a szavak. A jogászoknak sokszor nem volt mit írniuk magyarul, mert a fogalmaknak nem létezett magyar megfelelőjük. A kortársak a korabeli jogi keveréknyelvet egyenesen afféle „rejtjeles” nyelvnek nevezték, hiszen néhány magyar szó mellett szinte kizárólag magyarosra torzított latin kifejezésekkel dolgoztak.

Ezután évtizedeken át, egymást követve születtek a nyelvhasználatot bővítő törvények. 1830-ban megerősítették a korábbi nyelvi jogokat. 1836-ban kimondták, hogy vitás esetben a magyar szöveg számít hivatalosnak, és előírták, hogy a Királyi Ítélőtábla ítéleteit is magyarul kell megfogalmazni. 1840-ben már az egyházi hatóságokat és az udvari kamarát is magyar nyelvű levelezésre kötelezték. A folyamat 1844-ben ért a csúcsára, amikor egy törvény végre államnyelvi rangra emelte a magyart.

Eközben pedig valóságos lázas keresés indult a hiányzó szavak után. Sorra jelentek meg a jogi szótárak, szógyűjtemények és úgynevezett tiszti szótárak, amelyek megpróbálták pótolni a hiányt. A vármegyék is nekiálltak, elsőként Pest-Pilis-Solt vármegye adott ki 1806-ban saját tiszti szótárat. Egy évvel később a Zala vármegyei szótár összeállításában Verseghy Ferenc is közreműködött.

A vármegyék szótárai után egyre bátrabb szerzők léptek színre. Puky Károly 1830-as Honni törvényszótára egy-egy latin szóhoz akár három-négy magyar megfelelőt is felkínált. Fogarasi János pedig több művében, így az 1835-ös Diák magyar műszókönyvben is tudatosan a magyar jogi szaknyelv megteremtésén dolgozott, méghozzá már nem félve új szavak megalkotásától sem. Ez a kettősség, vagyis a régi szavak felelevenítése és az új szavak megalkotása közötti feszültség végigkísérte az egész korszakot, ahogyan a nyelvújítás egészét is megosztotta az úgynevezett ortológusok és neológusok vitája (ahogy az elnevezés is mutatja, az utóbbi csoport nem ijedt meg az újításoktól).

Eközben a jogi felsőoktatás is átállt magyarra. Ezek nem apró vállalkozások voltak. Egy-egy tankönyv fordítása gyakorlatilag egy teljes jogág szókincsét kellett, hogy megteremtse, hiszen a diákoknak magyarul kellett megtanulniuk olyan fogalmakat, amelyeket addig csak latinul ismertek.

A 19. század első felében összesen több mint negyven ilyen mű látott napvilágot. A sok próbálkozást végül a Magyar Tudós Társaság rendezte egységes keretbe. Az 1843-ban, majd bővítve 1847-ben megjelent Törvénytudományi Műszótár mintegy tizenkétezer szócikkben, közel negyvenezer magyar jogi kifejezést gyűjtött össze. A szerkesztők között olyan nevek is szerepeltek, mint Kölcsey Ferenc, a költő, aki ekkor éppen jogi szavakat rendszerezett szabadidejében.

Ez a korszak ajándékozta meg a mai magyar nyelvet rengeteg, ma már teljesen hétköznapinak számító szóval. Ilyen az utalvány, a szerződés, az alapítvány, az intézmény, a határozat, a szavazat, a hivatalnok, a bizonyíték, a törvénytár, a jelzálog, a tulajdonjog, a vádirat vagy éppen a gyám. Amikor legközelebb aláír egy szerződést, gondoljon bele, hogy ez a szó is a nyelvújítás terméke, egy 19. századi jogász vagy nyelvész tudatos alkotása.

Néhány szavunk pedig egészen szórakoztató úton született. A „gyám” szó a „gyámol” szóból rövidült le, az „eskü” az „esküszik” igéből vált önálló főnévvé, a „cikk” pedig a „cikkely” szóból maradt vissza. Ezt a technikát szóelvonásnak hívják a nyelvészek, és a reformkor jogászai szívesen éltek vele, amikor egy hosszabb, már meglévő szóból egyszerűbb, ütősebb kifejezést akartak faragni.

Érdemes megemlíteni, hogy a jogi ismeretterjesztés, tehát pontosan az, amit ez a cikk is megpróbál, korántsem új keletű törekvés. Cserey Farkas már az 1760-as, 1770-es években összeállított egy könyvet a nők öröklési és vagyoni jogairól, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy a magyar jogi nyelvet is fejlessze közben. Aranka György pedig 1790-ben egy rövid könyvet írt, amelyben az angol és a magyar közigazgatást hasonlította össze a szélesebb közönség számára. A jogászok tehát már két és fél évszázada próbálják közérthetően elmagyarázni a jog működését, csak épp akkoriban ehhez előbb magukat a szavakat is meg kellett találniuk.

Honnan jött egyáltalán a „jog” szó?

Ha mindez természetesnek tűnik, érdemes megállni egy pillanatra. A „jog” szavunk, amely nélkül ma egyetlen jogi mondatot sem tudnánk megfogalmazni, az 1820-as évek előtt egyszerűen nem létezett a magyar nyelvben. Ez volt jogi szaknyelvünk legnagyobb, legmeglepőbb fordulópontja.

Gondoljon bele, mennyire alapvető ez a szó. Ma két, egymástól jól elkülönülő értelemben használjuk. Egyfelől jelenti a szabályok összességét, a jogrendszert, a jogszabályokat. Másfelől jelenti azt is, amikor valakinek „joga van” valamihez, tehát egy egyéni jogosultságot (pl. tulajdonjog egy ingatlanra vagy egy piros biciklire). A németeknél már az 1600-as évek végére kialakult egy közös szó erre a kettősségre, a Recht. A franciáknál a droit. Az angolok inkább két külön szóval dolgoznak, a law és a right szavakkal.

A magyar nyelv a 19. század közepéig szintén két külön úton járt, csak éppen egyik szó sem hasonlított a mai „jog”-ra. A szabályok összességére a „törvény” szót vagy az „ország szokásai” kifejezést használták. Az egyéni jogosultságra viszont a latin „ius” szóból magyarosított „juss” szolgált, vagy egyszerűen az „igaz” és az „igazság” szavak. Ez ma már furcsán hangzik, de akkoriban, ha valaki azt mondta, „igazam van”, az egyszerre jelentette azt, hogy amit állít, az igaz, és azt is, amit ma úgy mondanánk, hogy „jogom van hozzá”. Volt olyan szerző is, Czövek István, aki a magánjog és közjog latin fogalmait „Közönséges jus” és „Magános jus” néven próbálta megkülönböztetni, és az egész jogtudományt „Justudománynak” nevezte.

Georch Illés pedig, egy generációval korábban, a király jogát egyenesen „a király igazaként” fordította. Ezek a próbálkozások jól mutatják, mennyire tapogatózva kereste a kor a megfelelő magyar szavakat. Nem csoda, hogy a magyar nyelvű jogtudományi értekezések is csak az 1850-es, 1860-as években váltak igazán elterjedtté, jóval a köznapi jogászi nyelvhasználat átalakulása után.

Érdemes közben egy másik szót is szemügyre venni, a „törvényt”. A „jog” szó megjelenése előtt szinte minden ilyen jellegű fogalmat a „törvény” szóval fejeztek ki. A bíráskodást „törvénykezésnek” hívták, a bíróságot „törvényszéknek”, és olyan kifejezéseket használtak, mint „törvénybe hívni” valakit, „törvény elé állítani”, vagy „törvényt ülni felette”.

Amikor a „jog” szó átvette a szerepek egy részét, a „törvény” szavunk elvesztette ezt a tágabb jelentését, és leszűkült a mai értelemben vett jogszabályra. Érdekes módon a „törvényszék” elnevezés a mai napig velünk élt, hiszen egyes magyar bíróságokat továbbra is így hívunk, még akkor is, ha a szó eredeti, tágabb jelentése már régen kikopott a nyelvből.

A „jog” szó első felbukkanása 1827-re tehető, Pauly Károly egyik szótárában. A szó a „jobb” szavunkból származik, ugyanabból a gondolatból, ami miatt a németeknél és a franciáknál is a „jobb oldal”, az „értékesebb kéz” adta a jog szavának az alapját. Innen indult a szó látványos karrierje. Alig néhány év alatt köré rendeződött a teljes jogi szókincs. Megszülettek a magánjog, a közjog, a büntetőjog, a jogtudomány, a jogász, a jogszabály és a jogviszony szavaink is.

Persze nem ment ez ellenállás nélkül. Frank Ignác, a korszak egyik legnagyobb hazai jogtudósa, egyáltalán nem szimpatizált az újítással. Frank úgy vélte, a nyelv csak szerves módon, a nép életéből fejlődhet, nem alkotható meg tudatos döntéssel, hasonlóan ahhoz, ahogy szerinte a jog sem alkotható tetszés szerint. Írásaiban makacsul ragaszkodott a régi „igaz” és „törvény” szavakhoz, miközben a fiatalabb jogásznemzedék már magától értetődően használta a „jog” szót. Egy híres írásában hosszan fejtegette, hogy az „igaz” szó a latin „justus” megfelelője, az „igazság” pedig a „jus”, vagyis a jog megfelelője, csakhogy szerinte ez a régi szóhasználat pontosabb volt, mint az új „jog” kifejezés. A vita évtizedekig elhúzódott. Még 1896-ban is megjelent egy olyan nyelvészeti írás, amely szerint a „jog” szó puszta félreértés eredménye, csak akkorra már túl elterjedt ahhoz, hogy kiiktassák.

Miért maradt mégis igazságszolgáltatás a jogszolgáltatás, ha mindent átkereszteltek a magyar jogi szaknyelvben?

Itt jön a cikk címében ígért csavar. A „jog” szó diadalútja szinte az egész jogi szókincset átrendezte az 1800-as évek közepére. Egyetlen fontos terület maradt ki ebből az átalakulásból, a bíróságok világa.

A bírói szférát ugyanis továbbra is „igazságügyi” szférának neveztük, a bíróságok működését pedig „igazságszolgáltatásnak”. Ez a régi, „igaz” és „igazság” gyökerű szóhasználat egyenesen a „juss” korabeli jelentéséből maradt fenn, még abból az időből, amikor a „jog” szavunk nem is létezett. Ha a nyelvújítás ezen a téren is következetes lett volna, ma talán „jogügyi” minisztériumról és „jogszolgáltatásról” beszélnénk, az „igazságügy” kifejezés pedig inkább egy általános tudományügyi vagy igazságkereső területet jelölne.

Érdemes megjegyezni, hogy ez a fajta óvatosság máshol is megmutatkozott. A Magyar Tudós Társaság 1847-es szótára még mindig a régi „Törvénytudományi Műszótár” nevet viselte, nem pedig „Jogtudományi Műszótárt”, jóllehet ekkorra a „jog” szó már szélesen elterjedt. Pauler Tivadar, a kor egyik vezető jogtörténésze, 1878-as könyvében is hol a „jogtudományi kar”, hol a régies „törvénykar” kifejezést használta. Az intézmények és elnevezések tehát jóval lassabban követték a nyelvi váltást, mint a mindennapi jogászi szóhasználat. A bécsi udvar egyébként két évvel a Törvénytudományi Műszótár után, 1845-ben, saját szótárral próbálta egységesíteni a hivatalos nyelvhasználatot, remélve, hogy egy-egy latin kifejezéshez végre csak egyetlen magyar szót rendelnek majd. A kancellária törekvése azonban kudarcot vallott, a magyar jogászi közvélemény nem az udvar által diktált egységesítést fogadta el mércének.

Ez a régi elnevezés azonban a mai napig hordoz egy rejtett üzenetet. Az „igazság” szó ugyanis nemcsak a valóságnak megfelelő állítást jelenti, hanem az igazságosságot is. Ez a kettős jelentés talán az oka annak, hogy a kifejezés olyan makacsul tartja magát. Néha még ma is elhangzik olyan mondat, hogy a bíróságok „már nem igazságszolgáltatást végeznek, csak jogszolgáltatást”. Ez a megfogalmazás önkéntelenül is alacsonyabb rendűnek állítja be a puszta jogalkalmazást az igazságosság kereséséhez képest, pedig a kettő sosem volt ugyanaz. A bíróság mindig is jogot alkalmazott, nem valamiféle absztrakt igazságot mondott ki. Csak a neve őrizte meg a régi, „juss” korabeli hagyományt.

Mit üzen mindez ma nekünk?

A magyar jogi szaknyelv tehát nem egy évszázados, szerves fejlődés eredménye, hanem jórészt egyetlen nemzedék, a reformkor jogászainak és nyelvészeinek a műve. Amikor kimondjuk, hogy „jogunk van valamihez”, vagy amikor aláírunk egy „szerződést”, tulajdonképpen egy 200 évvel ezelőtti nyelvújítási vita eredményét használjuk.

A folyamat ezzel egyébként nem zárult le. A századvég felé Bakos Gábor dolgozott ki egy egész programot arra, hogyan lehetne végre rendet tenni a jogi szóhasználat dzsungelében, meghatározni a pontos jelentéseket, és kigyomlálni a felesleges szinonimákat. Az igazi lezárás pedig egészen a 20. század elejéig váratott magára, addig, amíg 1898 és 1907 között meg nem jelent a hatkötetes Magyar Jogi Lexikon, amelyet 175 jogász és jogtudós közreműködésével állítottak össze, és amely végre pontos definíciókat adott a jogi fogalmainknak.

Az „igazságszolgáltatás” szavunk azonban a mai napig emlékeztet minket arra, hogy a nyelv ritkán teljesen következetes. Legközelebb, amikor valaki azt mondja, „majd az igazságszolgáltatás eldönti”, gondoljon arra, hogy valójában egy jogi döntésről van szó, nem pedig valamiféle végső igazságtételről. Ez a különbségtétel nem csak nyelvi csemege, hanem sokszor a jogi ügyek megértésének is a kulcsa. Aki ezt érti, kevésbé csalódik akkor is, ha egy bírósági döntés az ő szubjektív igazságérzetével nem esik egybe, hiszen a bíróság feladata a jog alkalmazása, nem a végső, egyetemes igazság kimondása.

Talán éppen ez a legfontosabb tanulság az egész történetből. A jog nyelve nem a semmiből pattant ki, és nem is egyetlen zseniális ötlet szülte. Sok-sok jogász, nyelvész és lelkes amatőr évtizedeken át próbálkozott, vitatkozott, és sokszor tévedett is, mire eljutottunk a ma használt fogalmakhoz. Amikor legközelebb egy ügyvéddel beszélget, és furcsának tűnik egy-egy szakkifejezés, érdemes eszébe jutnia, hogy azok a szavak mögött is emberek álltak, akik valamikor réges-régen ugyanúgy próbáltak érthetően fogalmazni, mint amire én is törekszem ezzel a cikkel.

Remélem, sikerült megmutatnom, hogy jogi szaknyelvünk sokkal izgalmasabb történet, mint amilyennek elsőre tűnik, és hogy egy-egy szó mögött gyakran évszázados viták húzódnak. Ha jogi kérdése van, és szeretné, hogy valaki ne csak a szabályokat idézze, hanem az Ön ügyének minden apró részletét is alaposan végig gondolja, keressen bizalommal. Szívesen segítek eligazodni a jog, és ha kell, az igazság útvesztőiben is!

Források jegyzéke

Kovács Ferenc: A magyar jogi terminológia kialakulása. Akadémia Kiadó. 1964.

Pokol Béla: A magyar jogi terminológia formálódása. Jogelméleti Szemle. 2009/1.

Szabadfalvi József: Adalékok a magyar jogi terminológia eredettörténetéhez. Magyar Jogi Nyelv, 2021/2.

Hivatkozott jogszabályok:
1805. évi IV. törvénycikk
1830. évi VIII. törvénycikk
1836. évi III. törvénycikk
1840. évi VI. törvénycikk
1844. évi II. törvénycikk